2015. június 14., vasárnap

Június 15.

Június 15.


A mostani írásomat egy szomorú hírrel kezdem. Az előző bejegyzésemben elfelejtettem megemlíteni, így most kerítek rá sort: a képen látható, híres kis kanak kunyhót a márciusi ciklon (Pam) elpusztította. Ha képet keresünk Új-Kaledóniáról a Google-n (különösen, ha angolul), az első találatok között szerepel ez a kis 'case', melynek már csak a hűlt helyét találtuk a maréi utunk során. Miközben elhagytuk azt a gîte-et, amelyhez tartozott, belebotlottunk egy lányba, akitől megtudtuk, hogy a szülei kunyhója volt. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen sorsra jutott a lakóhelyük, remélem visszaépítik :)


A múlthéten mindenki az utazásom felől érdeklődött, és nagy meglepetésemre alig akadt olyan kollégám, aki valaha ellátogatott Maréra, vagy aki hajóútra indult a déli lagúnákhoz. Ezt meg is említettem a mentoromnak (quasi főnököm), aki egy közmondással szemléltette az itteniek helyzetét: 'les cordonniers sont toujours les plus mal chaussés', azaz hajlamosak vagyunk elhanyagolni azokat az előnyöket, melyek a környezetünkből adódóan kifejezetten hozzáférhetőek lennének. Ez elgondolkodtatott, és feltettem magamnak a kérdést:
Milyen gyakran utazom Magyarországon belül?
Mikor kerestem fel utoljára belföldi látnivalókat?
Mi volt az utolsó helyi specialitás, amit megkóstoltam?
Lehetséges, hogy megint erőt vett rajtam a magyar nyelv iránti sóvárgás :) A misszióm felénél járok, ugyanannyi van hátra, mint előre. Egyfelől már részben akklimatizálódtam: gyakrabban mosolygok, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, együtt didergünk az itteniekkel a dermesztő esti (!) 21 fokban :D Másfelől viszont hiányzik az anyanyelvem. Természetesen a családom és a barátaim is, sőt az egész ország, azonban tudom, hogy a viszontlátás egyre közelebbi, és utána mindig együtt leszünk. Azonban az anyanyelvem hiányát szinte minden egyes percben érzem. Azt hiszem, soha nem tudnám véglegesen elhagyni Magyarországot.
A helyzetem persze továbbra is kifogástalan, a munka is mindig szuper hangulatban telik :) Az itt dolgozók rendkívül nyugodtak és figyelmesek: egyszer, mikor az olvasásba belefeledkezve meredtem előre a laptop képernyőjére, megkérdezték, hogy miért vagyok szomorú :) Amikor pedig Bourailba mentem az egyik animátorral, és elfelejtettem felvenni a 'külső tevékenységek' során kötelezően viselendő pólót a MIJ logójával, csak annyit mondtak, hogy "semmi gond, nem szándékosan csináltad, nem te vagy az első, és nem is az utolsó, akinek kiment a fejéből" :)
Talán a legkedvesebb munkahelyi történetem pedig az, amikor a mobilitásért felelős tanácsadó csokival kínált, és azt mondta, hogy vegyek még egy kockával, mert miután az ember megeszi az elsőt, mindig szeretne még egyet. Így hát kettőt vettem :)

A hétvégén kétszer is kimozdultam: pénteken a kollégákkal tartottunk egy kis soirée-t, szombaton pedig a barátokkal. Szombaton nagyon motivált lehettem, mivel még egy kis délutáni gyalogtúrára is futotta az időmből :D (Ouen Toro-ra mentünk fel.)





2 megjegyzés:

  1. Donát nagyon tetszik az írásod és remélem ugyanolyan motiváltan térsz haza, mint ahogy most érzed magad. Örülök, hogy teljes mértékben akklimatizálódtál és, hogy ilyen sok élménnyel lettél gazdagabb. Sok sikert a továbbiakban is!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm :) Remélem, hogy minden rendben veletek, sokat gondolok rátok :)

      Törlés